Tegnap megírtuk az első kiscsoportos számonkérést. Ilyet még nem csináltam. A tanárnő random kettes-hármas csoportokba osztott minket és adott egy témát, amit ki kellett fejteni: Mi lenne, ha a Starbucks Bhutánban belépne a piacra, milyen nemzeti és nemzetközi üzleti faktorokat kellene figyelembe vegyen? Érdekes volt. Nem értettem, hogy ezt miért kell csoportban írni – lehet, hogy csak nem akar sok dogát javítani.

Amúgy reggel kezdődött el a Dzongkha nyelvóra is, amit valszeg le fogok adni. A dzongkha nyelv a hivatalos bhutáni nyelv. Van legalább még 9-10 nyelv, ami teljesen különbözik ettől a nyelvtől, de egyes tájegységeken azokat beszélik. De a dzonkgha iskolaérettségig, az angol meg gimi végéig kötelező nyelv, amit itt nem csak tanulni, hanem tudni is kell. A nyelv maga elég bonyolult, és a kiejtés is az. Az írással nem is próbálkoznak, mert arra nem elég 4 hónap. Én úgy vagyok ezzel, hogy amit 4 hónap alatt megtanítanak itt, azt 2 hét alatt el fogom felejteni miután innen elmentem. Ezért nem nagyon látom értelmét, hogy bejárjak erre a 3 órára a héten főleg az időbeosztásom miatt. A gyakorlati óra megint arra az időpontra esik, amikor be tudok menni a városba.

Tegnap kaptam egy emailt, hogy kiköltözhetek a kampuszról, de nem adják vissza a pénzt. A legfontosabb dolog az életben, amit nekem meg kell tanulnom és alkalmaznom kell: az a türelem. Na az nincs. Azonnal mentem a dékánhoz fújtatva, mint egy bika, hogy mi az hogy. Neki finoman elmagyaráztam, hogy miért szeretnék kint lakni és hogy szegény magyar diák, akinek ez a pénz nagyon számít. Időt kért.

Emellett írtam egy levelet az otthoni egyetemnek is, hogy mi a helyzet és legyenek kedvesen nyomatékosan megkérni őket, hogy a pénzt térítsék vissza. Skype-on beszéltem egy ottani hölggyel, aki elmondta, hogy persze. A magyar egyetem pénzeli az én utamat is, és azoknak a bhutáni diákoknak és tanároknak az útját is, akik szeptemberben mennek hozzánk.

Ja, amúgy ma találkoztam az egyik csajjal, aki majd megy hozzánk, és megbeszéltük, hogy holnap ilyen-olyan infót átadok neki.

Sajnos a lakás-, szobakereséssel nem vagyok kibékülve, mert elég drágák. Amiket találtam, azok full pesti árak, és annyi pénzt nem akarok kifizetni. Szóval most, hogy mindenkit ugrasztottam és haptákba állítottam, most én – halkan mondom – elbizonytalanodta, hogy akkor most mi legyen.

Ez volt tegnap.

Ma reggel lementem a gym-be, ami elég koszos, de nem maradhattam sokat, mert 9:30-kor bezárják. Le kellett volna mennem a Nemzetközi Irodába a kulcsért, de oda lemenni és onnan visszamászni az már felér egy lábedzéssel. A szobámba visszaérve még volt 2 szabad órám, így gondoltam kimosok.

Meséltem már, hogy megy itt a mosás?

Mindegy, elmondom megint. Van egy mosoda szervíz akik 190 Nu.-ért (uszkve 800 Ft) kimossák, megszárítják és összefogva visszaadják a ruháidat. Ugye milyen jól hangzik? DE.... kivéve az alsógatyát és a zoknit. Na azt nem mosnak. Azt nem tudom, miért. Úgyhogy azokat mindenki kézzel mossa egy kis vödörben, és szárítja a szérítókötelén.

Na én a nagy kézimosó tapasztalatommal ma nekiveselkedtem, hogy kimossak 4 alsót és 4 pár zoknit. 2 órába és kb 200 liter vízbe került. A hátam lerohadt a fáradságtól, és nagyon nem éreztem volna, hogy ezzel valami produktív munkát végeztem volna. Ez is egy olyan helyi szokás, amit meg kell szopni szokni.

A dogám 75%-os lett. Ez nem tudom, hogy jó vagy rossz, de ez van. Nekem jó.

Délután volt 2 szabad órám a városban. Fúúú, de jó volt. Nagyo hiányzott már egy kis nyugati kultúra, ezért beültem egy igazi coffee shop-ba. Benyomtam két csokitortát, egy kókuszgolyót és egy dupla eszpresszót. Amikor megéreztem az eszpresszót a számba, akkor majdnem könnyeztem. Aaahhhh... De jól esett.

Ezután piacoztam, elmentem a szupermarketbe, lófráltam fel és alá, beszívtam a városi életérzést és azt a jó kis szmogot, amihez a tüdőm szokott és egy kicsit hiányzott is.

Annyira kettős ez az ország, hogy minden nap ámulatba ejt. Bemész egy kis üzletbe, vagy a piacon a kofához és mindenki beszél angolul. Olyan középszinten, hogy bármit megértenek és simán válaszolnak valahogy. Ha az utcán angolul megkérdezed, hogy hol a posta, akkor bárki megmondja angolul. A szupermarketben vállfát kerestem és hozott. Magyarárszágon a lakosság 35%-a beszél valamilyen idegennyelven. És aki beszél is, az sem szólal meg, ha egy külföldi megkérdezi. Itt meg a gyerekek a játszótéren angolul számolnak az ugróiskola közben. Arról nem is beszélve, hogy ebben a college-ban csak angol nyelvű oktatás van. Még a bhutáni tanárok sem szólalnak meg más nyelven. Ha órán valaki valamit súg a szomszédjának azt is angolul súgja. Az eszem megáll.

A másik érdekesség a sok kutya. Mindenfelé korcsok vannak, itt a kampuszon és a városban is. Ennek az az oka, hogy a kutya egy alacsonyabb inkarnáció, aki a következő életében akár ember is lehet, ezért tisztelen övezi. Próbálják ivartalanítani őket, de ekkora számban nagyon nehéz. Tényleg nagyon sok van. Ma a városban azt láttam, hogy egy öreg néni Coca Colat ivott, de előtte a kupakba öntött egy kis adagot és ráöntötte a kutyára, aki előtte aludt.

Ennyi mára.